Szeptember.6. Budapest ~ cheflaszlo
Dél America (4)
A taxiba szállás olyan mint egy tonhal árverés a Tsukiji-i halpiacon. Nem! Annál is sokkal rosszabb. A hostelból
kilépve pillanatok alatt előttünk termett egy ordibáló sofőr tömeg. Kiabálás, lökdösődés (megpróbáltunk együtt
maradni). Ez a szituáció teljesen új volt, csak figyeltünk és próbáltunk valami értelmeset kihámozni a hangzavarból. A
tömegen keresztben átgyalogolt egy zsebtolvaj, furakodott, súrlódott a kezemben tartott női táskával, mire hirtelen
meglöktem. Megvetően rámnézett, továbbment. Fárasztó volt az egész, Kata elkezdett kiabálni: menjünk, menjünk!
Valahogy kinavigáltuk magunkat ebből a kaotikus tömegből és választottunk egy taxist, csomagok hátra, mi is bent
ültünk már amikor hangos kopogást hallottunk. Három egyenruhás állt a taxi mellett! Sofőrünk engedély nélkül
fuvarozott, így a hatóságok lekapcsolták és azonnal el is vitték. Nekünk bajunk nem lett, de ezzel letettünk a taxizás
örömeiről. Célunktól (a buszmegálló) hat sarok és a gyorsforgalmi úton egy hídátkelés választott el, így nem lett volna
szép tőlünk ha még egy taxist börtönbe juttatunk.

Rakd vissza a szereléked és vonszold magad előre. Igyál egy Piña-t és fogd már be végre! Nem egészen ezt a vigaszt
kerestük ezen a világjárás "gone awry-n", de úgy gondoltuk, hogy már kezdjük megérteni a dél-amerikai stílust.
Tizennégy óra buszozás után
Arequipa-ba érkeztünk és azzal
kezdtük, hogy beültünk egy
gyümölcsbárba. Ott vígan
nyalogathattuk sebeinket, a friss levek
Piña-val (ananászlé), papaya-val
kezdődtek, majd jött egy pohár rostos
kiwilé és újra egy habos piña.
Fillérekbe került.

Reggel nyolc körül lehetett és a Plaza
De Armas-on ücsörögtünk. Szemben
velünk egy csodás katedrális,
a háttérben az El Misti, balra a mégmagasabb Chachani és az egésztől jobbra a Pichu Pichu vulkánok. Arequipa
környékéről azt kell tudni, hogy nemcsak az aktív vulkánok, a mélyről feltörő források hanem a világ legmélyebb
kanyonjainak is a hazája. A városban található egy elég híres múzeum is a Museo Santinarios Andinos és benne a több
mint ötszáz éves inka múmia a Juanita, akit 1995-ben találtak meg a városhoz közeli Ampato vulkán oldalában. A
múzeumban számos egyéb múmia, sírokba rejtett áldozati tárgyak, stb. -feltétlen érdemes megnézni. Arequipa Peru
második legnagyobb városa, ennek ellenére ne úgy képzeljük el mint egy szokványos nagyvárost. Ez a város ugyanis
vulkánikus kőzetből, a sillar-ból épült fel. Káprázatos! A reggeli fényben minden pompázik, csillog, fénylik.
Velünk együtt, lassan kezdett ébredezni a város is. A kóbor
kutyák lustán átgyalogoltak a park naposabb oldalára, ekkor
szokott a Katára törni a szokásos kivert-kutya-etetési-
kényszer. Most is hirtelen elrohant majd megpakolva tért
vissza. A terítéken hot-dog és olcsó alpaca hamburger, a
kutyák rendben fel is sorakoztak. Kis pihenés a padon, aztán
visszaindultunk a buszállomásra, irány Chivay, Cabanaconde
és a Colca Canyon (Cañón De Colca). Arequipaban most
csak néhány órát töltöttünk, mert tudtuk hogy pár nap múlva
visszatérünk.
Poros, kietlen sivatagi úton haladtunk északnak, Chivay
körülbelül 100 kilométer volt, a hőség elviselhetetlen.
Buszunk, sofőrünk is koszos, poros, kopott és rozoga. Az
utasokat nem bántom, ők csak helyi falusiak, akik a chivay-i
piacra igyekeznek. Hatalmas, súlyos csomagjaik nem
passzolnak a fejünk fölötti csomagtartóba, így minden az
ülések közötti folyosóra, a padlóra kerül. Népviseletben
mindenki, hölgyek-urak kalpban. Volt olyan is, hogy egy
öreg nénike furakodott fel fa-ketreccel a kezében, zsúfolásig
tömve baromfival. Irigyeltük szegény párákat viszonylagos
kényelmük okából. Így utazgattunk, a békés idillt már csak
az zavarta, hogy a kanyarokban a busz belseje mindig
összedőlt.

Mindig csodáltam amikor megállunk a sivatag közepén. Hova
szállnak le az emberek? Sehol egy ház, sehol egy település!
Néha fékezünk, mert alpacák sétálnak át az úton. Nem értjük
miért, de kóbor kutyák fekszenek egyenként, kétkilométeres távolságra egymástól, közvetlen az útpadkán. Csak ülnek
és figyelik a sivatagban félóránként elszáguldó autobuszokat? Unatkoznak? Esetleg csak várnak mert van olyan aki
dob nekik élelmet?

Szerencsénkre két óra múlva megérkeztünk (tovább nehezen bírtuk volna) és egy igazi perui kisfaluba, Chivay-ban
találtuk magunkat. Megismerkedtünk két fiatal arequipai lánnyal, ők is a három óra múlva induló cabanacondei buszra
vártak. Ötletükre begyalogoltunk a faluközpontba, ott pedig fogtunk egy háromkerekű taxit, ami körbe-körbe cirkált a
főtéren. Eszeveszett sebességgel téptünk a köves úton a falu szélére. Ott egy mélyről feltörő forrás várt minket 4-5
medencével. Páratlan környezetben úszkálhattunk, körülöttünk egy hatalmas kanyon, síri csend, felüdülés. Jó volt
lemosni az út porát főleg így, hogy nem is számítottunk rá!
Semmivel sem jobb körülmények
között utaztunk Chivay-ból
Cabanaconde faluba. Off Road volt a
javából! Komoly szikla darabok
gyötörték a futóművet, többször
majdnem kicsúsztunk az úttalan
utakon. A szerpentínen miliméterek
választottak el minket egy frontális
ütközéstől, jobbra menekülni nem
tudott a busz, mert ott egy
félkilométeres szakadék tátongott.
Túléltük, vagy újra születtünk?
Szerintem mindkettő. A kanyar után a
sofőr lefékezett, kiugrott, csapdosta a
térdét, majd anyázott egy sort az út
közepén. (Nem tudom kinek, nem
volt ott már senki).
Az meg sem fordult a fejében, hogy esetleg lassabban kéne vezetni, mert visszaszállt a volánhoz és robogtunk tovább
ezerrel.
A port újra meg kell említsem (védekezni ellene nem lehetett), az izzadságunkkal keveredve akár sárdobálásba is
kezdhettünk volna.

A két órát vagy kibírtad vagy nem, ugyanis WC nem volt és lehetőség sem. Buszsofőrünk önző módon megállt egy
kanyarban forrásvizet tölteni 6 db. kétliteres flakonjába, ami nem lett volna akkora baj ha nem zárja ránk az ajtót. -Mi
is lementünk volna! -Mi is szomjasak voltunk! Negyed óra múlva az ablakon keresztül kimásztam a tetőre,
gyönyörűeket fotóztam (a buszsofőr félretette a pancsolást, odalépett a buszhoz és spanyolul megreklamálta az
ötletet) Így lemásztam a létrán, de végre én is elvégezhettem a dolgomat.
A táj páratlan volt, valójában a Colca Canyon-t láthattuk, Chivay-tól húzódik le egészen Cabanacondéig (vagy még
tovább). Félelmetes magasságban kacskaringóztunk, lélegzetelállító tájakon, településeken keresztül, ezen a vidéken a
legkiterjedtebbek az Inka teraszok és itt fészkelnek az Andesi kondorkeselyűk is. Azt mondják, néha látni őket lebegni
a felszálló termálgőz áramlatokban. Nekünk sajnos nem mutatkoztak semmilyen teshelyzetben. A táj viszont olyan
csodálatos volt, hogy könnyedén elfelejtettük az összes problémánkat.
A fekvése miatt hívják Cabanaconde-t a
világ végének és azért is, mert szinte olyan
mint a Machu Picchu, azzal a
különbséggel, hogy ebben a kis hegyi
faluban még laknak emberek.
Estére érkeztünk meg, a busz az apró
főtéren tett le minket. Közvilágítás, autók
nincsenek errefelé. Tapogattunk a vak
sötétben (síri csend, a hegyekben vagyunk)
míg a zseblámpánk fényébe hirtelen egy
alak ugrott, aki szállással, melegvízzel és
forró étellel csalogatott minket a Valle Del
Fuego nevű vendégváróba. A hidegtől
vacogva követtük jövendőbeli
szállásadónkat aki volt olyan jó üzletember,
hogy a település egyetlen éttermén is
keresztül vigyen minket. Be az egyik ajtón
(sötétség, rusztikus asztalok, gyertyák és
egy kemence) majd ki a másikon, a hátsó
ajtón. Kisebb séta következett, azt sem
tudtuk hol vagyunk, majd elértük a
szállásunkat, ahol nemcsak villany, de
hűvös, nyirkos, fekete penészes szoba is
várt minket. Letusoltunk volna, de meleg
víz csak egy pillanatig folydogált a
rózsából, így visszamentünk a kietlen
étterembe, ettünk, ittunk, mulattunk. A
vacsora bőséges ököruszályleves, alpaca
steak és két nagy bögre coca tea volt, amit
meghitt környezetben, közvetlen a kandalló
elötti asztalnál fogyasztottuk el. Nyársra
húztuk a kenyerünket és így
romantikázgattunk, míg azt vettük észre,
hogy az étterem kezd eléggé beindulni.
Nem tudom honnan, de bejött még egy
házaspár, így a tulajdonos (aki a pincér és a
szakács is volt egyben), kicsit gyorsabbra
és komolyabbra vette a kiszolgálást.

A vacsora után nagynehezen visszataláltunk
a szállásnak nevezett odúnkba, hideg volt
az ágy és kellemetlenül poshadt, nyirkos.
Belebújásról szó sem lehetett, nem baj mert
kéznél volt egy saját hálózsák, ami két főre
abszolút szűk volt, de megoldottuk. Nem
kellett volna sok időt fecsérelnünk az
ágyazásra és a kényelmes elhelyezkedésre,
hiszen nem sok időm jutott a nyugodt pihenésre, mert túlságosan lefoglaltak a teendőim a WC-ben. Igen, nagyon
komoly gondjaim voltak, nem volt vicces, ugyanis ülőke nélkül nem kényelmes a reggelig tartó ücsörgés, na és ott
volt még a láz, amitől nagyon dideregtem.  
Másnap reggel nem sok energiám maradt a kanyon túrára, de azért elindultunk. Célunk az volt, hogy felfedezzük a
Colca Canyon-t és végre összetalálkozzunk  egy kondorkeselyűvel, ami állítólag nem is olyan messze egy szikla végén
éldegél.

A falut megismertük, kezdetleges, szegényes életet élnek az emberek, nem sok házra jutott tető és az ajtó-ablak is
luxus. Az viszont látszik, hogy gondtalanul, boldogan élnek. Megtermelnek ők mindent amire szükségük van. Vannak
csacsik, lovak és a birkák is szabadon futkosnak az utcán, a gyerekek pedig vidáman játszanak az óvoda poros
udvarán, vihorászva futkároznak autógumikat pörgetve a kezükkel.
Szerzői jog © 2014 Minden jog fenntartva! Copyright © 2014 All Rights Reserved!
1   2   3   (4)   5   6   7   8
1   2   3   (4)   5   6   7   8